Osztálytalálkozóm volt

Tizenöt éve érettségiztem, bizony :) Még jó, hogy egyelőre nem szégyellem a koromat, úgyhogy most mindenki számolhat, és adjatok hozzá egyet, mert ötéves gimibe jártam, így majdnem tizenkilenc évesen érettségiztem, pedig az egyik legfiatalabb voltam az osztályban, naszóval 34 éves vagyok, bár szerintem ezzel most keveseket leptem meg (főleg, mivel a szülinapomon is megírtam :D) De a téma nem is az én szülinapom, hanem hogy milyen érdekes volt számomra, hogy most, a 15 éves találkozón, 34-35 évesen jött el az, hogy a sok kisgyerekes miatt kora délutánra szerveztük magát a találkozót, és koraira a vacsorát is. Én már az első, ötéves találkozóról is hazaszaladtam akkor még Siófokra Marcit fürdetni, altatni, majd vissza a vacsora további részére. A tízévesen azt meséltem, hogy nagyon szeretnénk már azt a következő gyereket, a vágyban többekkel osztoztam, volt, aki a másodikat, volt, aki az elsőt szerette volna úgy, mint én. A fiúk meg még közelében sem jártak a családalapításnak, sokan a párkeresésnek sem. 

Most már bezzeg! Volt négy kismamának, egyikük az elsőt várta, a többiek a másodikat. Az öt éve vágyott gyerekek mindenkinél megérkeztek, aki akkoriban emlegette, nálunk Regő a találkozó után nem sokkal jelezte érkezését, hiszen az pont öt éve, szeptemberben volt, ő meg már négy múlt. És dupláztunk is Csongorral.

Rajtam kívül azt hiszem, két háromgyerekes van, de egy vagy két gyereke szinte mindenkinek van már, a fiúk is abszolút bele tudtak folyni a családokról szóló társalgásba. Öt évvel ezelőtthöz képest most sokkal inkább erről folyt a szó, mint a munkáról, a szórakozásról meg az utazásokról. De azért az is érdekes volt számomra, hogy a még gyermektelen lányok közül többen mondták, hogy párjuk van, és ők maguk tolják a családalapítást, nem a férjek. Ezek szerint ez egy tényleg létező, számomra új jelenség.

Na, ennyit a statisztikáról, amúgy pedig nagyon jól éreztük magunkat. Harmincötből azt hiszem, huszonegyen jöttünk össze, ketten külföldön élnek, sokan kacsingatnak kifelé, az osztályfőnökünk is. Összességében szerencsére boldog, elégedett felnőttekkel találkoztam, jó volt látni, hogy ők lettek azokból a valahai diákokból. És közben senki nem változott semmit, jó, itt-ott pár ősz hajszál, pár pocak (kismama- és sör- egyaránt) de mégis, az arcok, az egyéniségek ugyanazok. Pillanatok alatt foglaltuk el a régi helyeinket az osztályban, mintha tegnap keltünk volna fel a padból. Ugyanúgy hallgattuk Eke tanárnőt, aki szintén nem változott semmit, bár bejárta a pedagógusi ranglétra minden zegét-zugát, és ahová tanárként el lehet jutni, oda ő nagyjából eljutott. Előkerült pár régi kép, és megállapítottuk, hogy na jó, azért talán mégiscsak változtunk :)

Azt hittem, a fél hármas kezdéstől az ötórai vacsoráig nagyon hosszú lesz az idő, de hihetetlen gyorsan elrepült. Átmentünk az étterembe, ami ugyan csalódás volt, furcsa kiszolgálással, kicsi adagokkal, szűk választási lehetőséggel, de a beszélgetés folytatásában ez nem zavart meg. Kiderült, hogy viszonylag sokan lakunk Fehérvár körül, velük jó lenne közelebbi kapcsolatot is tartani! Aztán hét óra felé lassan szedelődzködni kezdett a társaság nagyja, én is nyolcra ígértem magam haza. Merthogy két óra körül leléptem, és Csongor most először töltött ilyen hosszú időt nélkülem, de remekül ment, és amikor hazaértem, megvacsorázva, fürödve, pizsamában vártak a gyerekek :)

Még azt hozzá kell tennem, hogy a találkozó előtti nap nem is tudom, milyen régóta plázáztunk Andi barátnőmmel (nem azzal, akihez Dunakeszire szoktunk látogatni, ez az Andi úrhidai) és a kisebbik lányával meg Csongorral, és két promod ruhát is vettem én, magamnak, sőt egy lelógós nagy bizsu fülbevalót is! Jaj de jó volt :) Meg a találkozó is, öt év múlva, veletek, ugyanitt! (Csak másik éttermet válasszunk :) )