Vagy inkább otthon lenne a jó kifejezést. Mert nem kell megijedni, nem fogok én most itt politizálni, és nem a kitántorgó magyarokra gondoltam, és nem arra, kinek hány ország lehet a hazája. (Meggyőződésem, hogy az csak egy van, szülő- vagy választott, de egy.)
Én arra gondolok, hogy itt élek ebben a kicsiny faluban, szeretem minden talpalatnyi földjét és büszke vagyok rá, boldog vagyok, hogy itt nő fel a gyerekem, és meghatódom, amikor egy falumbelim verset ír róla. Tágabb értelemben meg itt van ez a város, Fehérvár, jelen pillanatban kikiáltották az ország legveszélyesebb, legbűnösebb városának, amivel én dacolok és nem vagyok hajlandó elhinni, hanem betudom statisztikai hibának. Ezt is szeretem, nagyon sokat fejlődött, jó, hogy a közelében élek, bár a várossal kapcsolatban nem vagyok igazi lokálpatrióta. Mennyit is éltem benne? Hét évet, és azóta a hatodikat töltöm itt a közvetlen közelében. Az tizenhárom.
A szülővárosomban viszont huszonegy évet töltöttem, és ezer szál köt oda. A gyerekkor, a szülőház, ahol már nem a szüleim laknak, a nagyszüleim háza, ahol már nem a nagyszüleim laknak... de én ezekben nőttem fel. Meg az óvoda, az iskolák, az utcák, a helyek, amik sokat változtak, valahol mégis ugyanazok, de a gyerekeimnek már csak magyarázni tudom, hogy "amikor én akkora voltam, mint most te, akkor ez így és így volt..." és hallom a szüleim hangját a fejemben, ahogy ugyanezt mesélték a város más részeiről.
Mégis, ha csak átautózom rajta, és beugranak az emlékek, hogy hol volt az első randim, hol jártunk át naponta többször beírás terhe mellett a négysávoson, pedig volt (van) aluljáró, csak ahhoz lusták voltunk... meg minden, ismeritek... Hát elfacsarodik a szívem, hogy én itt már nem vagyok helyi lakos, még csak nem is tudok sokat a városról, már néha keresni kell, hogy valahova hogyan is találok oda... Pedig szeretem azt, ahol jelenleg élek, ami az otthonom, de mégis, a szülőváros, az szülőváros marad.
Vagy ott van a harmadik, ami se szülőváros nem volt, se mostani lakhely, mégis otthon. Dömös, a Pilis, a Dunakanyar. Egyszerűen azt szoktam mondani, hogy félig itt nőttem fel, pedig csak nyarakat töltöttem ott, azokat se egészen. Mégis, azokon a nyarakon fantasztikusan elmélyültek a szálak. Ezer és ezer emlék, szeretett rokonok a temetőben, a házaik, amikben már ott sem ők laknak - szerencsére azért még vannak ott egy-két generációval későbbiek is, akik emlékeznek mindarra, amire én emlékszem, de övék a jelen is. Ha csak közeledünk arrafelé, ha csak a Pilis karéját megpillantom, már mocorog belül az ismerős érzés: itthon vagyok. A dédmamám (Nagyinak hívtuk) kérdezte egyszer Dömösön: hol jobb, itt-itthon vagy ott-otthon? Jó a kérdés. Amikor itthon vagyok, itt jó, amikor meg otthon vagyok, ott jó. Valamennyire persze mindig a másik hiányzik. Hány helyre kötődhet igazán, mélyen az ember? Vagy talán ha egynél több, akkor nem is igazi kötődés az? Ezt nem hiszem. Ide ezért, oda azért eresztettem gyökeret. És talán eresztek még máshová is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése