2013. április 28., vasárnap

Kertész Erzsébet: A fejedelemasszony

Gyorsan írok erről a könyvről, egyelőre kép nélkül. Sok Kertész Erzsébetet olvastam már, itt is írtam szinte mindről - és ez más. Először azt hittem, korai műve lehet, amikor még nem találta meg azt az elbeszélő, olvasmányos stílust, amivel az ismert, példaként szolgáló nőalakok életrajzait írta. De valószínűleg nem erről van szó, hiszen a regény 1986-os, majdnem az utolsó az írónő életművében. Inkább egyszerűen azért más, mert itt egy, a többi hősénél, általában a reformkor nőalakjainál jóval régebben élt, politikailag üldözött főhősről írt, akivel kapcsolatosan forrásanyagot is kevesebbet talált, és így nehezebb és kevésbé hiteles lett volna az a megszokott, a főhős helyébe, életébe helyezkedő írásmód.
Sokkal inkább dokumentarista lett ez a könyv, de nem ártott meg neki, így is élvezetes, csak éppen inkább történelmi regény, mint életrajz. Sok benne a naplóidézet, levélrészlet, ja, mert azt még nem is írtam, kiről szól: Zrínyi Ilona, a fejedelemasszony életét örökíti meg. Saját levelei és naplói, mások beszámolói, fia, II. Rákóczi Ferenc visszaemlékezései alapján elevenedik meg az olvasó előtt a legendás munkácsi várvédő asszony, aki emellett  fiatal nő, majd édesanya, gyászoló özvegy, majd érett asszony, aki valóban megtalálja a szerelmet a nála jóval fiatalabb Thököly Imre oldalán.
Olyan részleteket tudhatunk meg, amelyekről nem írnak a történelemkönyvek, legalábbis én nem emlékszem, hogy olvastam volna: hogy Munkács elfoglalása után Zrínyi Ilonát Bécsbe vitték, gyerekeitől elválasztották, majd többéves száműzetés után végül Törökországban telepedhetett le, ott találkozott újra évek óta nem látott férjével. Milyen érdekes innen nézve az akkori magyar-osztrák és magyar-török kapcsolat: az erdélyi, felvidéki Rákócziaknak, Thökölyeknek a török támogatója, szinte szövetségese az osztrákok elleni szabadságra törekvésükben.
Zrínyi Ilona a fiát tizenkét éves korától haláláig nem látta. A Bécsben nevelkedő ifjú fejedelemben addigi neveltetése és anyja levelei - aminek jó részét meg sem kapta - táplálták a magyarságot és a családi értékeket, az örökséget. Édesanyja hatvanévesen, 1703-ban halt meg - néhány hónapon múlt, hogy megérje fia szabadságharcának kezdetét.

Hagyományos Dorka-Emi tali

Hű, ez is már majdnem két hete volt... Pótolok, pótolok...

Szóval, most már hagyomány, hogy minden évszakban találkozunk egyszer Dorkával és Emivel, felváltva valamelyikünknél: ősszel Emiéknél voltunk, a tél kimaradt, nem sikerült összehozni, hol ez volt beteg, hol az, hol az időjárás... de tavasszal végre sikerült eljutnunk Dorkáékhoz. Marci is kapott egy nap kimenőt erre az alkalomra, végülis azért van a három nap, amit a szülő igazolhat, nem? :) A tali előtt még ikeában is voltunk, vettünk pár apróságot, de olyan gyorsan, hogy egy óra múlva már meg is érkeztünk Dorkáékhoz.
A nappalijukba benézve először némi önváddal állapítottam meg, hogy de rossz, én nem vagyok ennyire gyerekbarát szülő. Ott ugyanis van minden: trambulin, felfújható álló bokszzsák, benti csúszda, nagy labda és minden, mi szem-szájnak ingere. Én meg rögtön arra gondoltam, én bizony nem bírnám, amit a fiaim ezekkel művelnének a nappaliban. Aztán nagyjából kiderült, hogy azt Dorka se :) csakhogy az ő két tündér kislányának eszébe se jutnak olyan ötletek, ami az én három fiamnak - és akkor el lehet képzelni, hogy hozzávéve Emi három fiát, milyen buli volt a nappaliban :) Ebéd után Marci kérésére Dorka wii-jét is kipróbáltuk, és még arra is találtunk alkalmat, hogy Emit picit kötni tanítsam. A továbbiakban pedig nálam többet mondanak a képek :)
(Pillanatnyilag nem támogat a blogger a képfeltöltésben, de ígérem, ezt is pótolni fogom :) )
Marcipán sünit kapott, olyan aranyos vele :)

Barnabi meg mindjárt megtanul páros lábbal ugrálni

Babaebéd

Sorbanállás a csúszdánál :)

Fáradt Csongor

Azt hiszem, a legtöbb gyerek egy képen, Csongort és Rozkát  nem látom csak :)

2013. április 22., hétfő

Vivicittá!

Hosszú és boldog beszámoló következik :)

Felkészülés

Amikor januárban kitűztem magam elé, hogy le kéne futni a tíz kilométert a Vivicittán, rögtön meg is ijedtem, hogy de hogyan, ott szintidő van, hogy jutok el addig... Aztán kaptam Györgyitől az edzéstervet, meg jobban utánaolvastam, hogy nincs is 53 perces szintidő, nem emlékszem már, hol olvastam, de azért az elég kemény idő tíz kilométerre, lecsökkentené az indulók számát. Ez a para megszűnt, volt helyette az, hogy felvesz a záróbusz - ami biztos, hogy kilométerenként 7:30 alatt kell teljesíteni a távot, erre edzettem. Kiderült, hogy a 7:30 egész könnyen megy, megpróbáltam, hogy tudok-e hétperces kilométereket menni, ez volt a cél. Aztán az edzéstervem harmadik, leghosszabb futását egyre nyújtottam, míg végül február végén sikerült lefutnom egyben tíz kilométert. Az első volt a leggyorsabb, azóta még kétszer nyílt rá alkalmam, mindig rosszabb idővel, érdekes, de nem ez számított, hanem hogy teljesítettem, és 7:30-on belül. Rövidebb távokon amúgy már 6:45 körül jártam ekkor.
Ahogy közeledett a verseny, egyre inkább a kis gyakorlati parák jöttek elő. Szervezés - jöjjenek-e a gyerekek, mindegyik, vagy ha nem, akkor melyik? Ki vigyáz rájuk? Hamar kiderült, hogy Péter sajnos nem tud jönni, először rettenetesen csalódott voltam és azt hittem, vissza kell vonnom a nevezést. Aztán sikerült megszervezni, hogy a húgom eljöjjön velünk, ennek nagyon örültem! Az első siker :) Aztán apróságok: hogy kell megközelíteni, parkolni, mit vigyek, egyáltalán hogy zajlik egy ilyen verseny? Milyen idő lesz? Mit honnan fogok megtudni? Mindig van bennem egy félelem az új dolgoktól vagy új helyektől, most is úgy éreztem, hogy a világ összes információja se elég :)
Közben két héttel a Vivicitta előtt lefutottam a MérőMaratont, jó ötlet volt, jó bemelegítés a versenyszituációba, hogy ne a Vivicittán találkozzam először versennyel, időmérő chippel és hasonlókkal.
Az utolsó hetet a következőképpen terveztem:
Verseny előtt egy héttel, vasárnap 10 km
Hétfő: pihenőnap
Kedd: kellemes tempójú 5.5 km
Szerda: Gyors 4.7 km - sikerült is, életem legjobb idejét mentem, 6:24-es kilométerekkel.
Csütörtök: keresztedzés, Béres Alexandra: A legjobb formád dvd-je
Péntek: laza, pihenős, átmozgatós 4 km
Szombat: pihenőnap
Vasárnap: verseny!

A péntek végül kimaradt, egyszerűen úgy alakult a nap, az este, hogy nem fért bele a futás. Labdáztam a kertben a gyerekekkel, talán valamennyit számít az is, és nem is árt két pihenőnap egy verseny előtt. Szombaton délben érkezett Ági, igyekeztem pihenni, de házimunka, gyerekek, kert nyilván aznapra is jutott.

A verseny napja

Sikerült reggel kilenckor elindulnunk Ágival és a három gyerekkel, szerintem ezzel önmagában rekordot döntöttünk :) Útközben terveztünk útvonalat térképpel és kútfőből, a margitszigeti parkolót már meg se próbáltam, esélytelennek gondoltam, az Árpád-híd felé le volt zárva a rakpart, mert már futottak a félmaratonisták, tehát a Margit-hídon mentünk át, és a Westend mélygarázsban álltunk meg, legalább nagy plázát is látnak a kis falusi gyerekeim a nagyvárosban (Marci már volt ilyen helyen, de Regő teljesen el volt varázsolva) és villamosozhatnak is. A Margit-hídi villamosmegállótól a versenyközpont majd' két kilométer, hősiesen begyalogoltak, csak persze nem tudtuk, melyik oldali járdán praktikus menni, és nyilván azon mentünk, amelyiknek a vége le volt zárva a célnál. Különváltunk, Ági visszafordult a gyerekekkel, én meg átlógtam a cél mellett, és megkerestem a versenyközpontot. Amúgy itt már borsózott a hátam: az első félmaratonisták már érkeztek a célba, mint a filmeken, kordonok közé, az utolsó métereken hatalmas drukkolástól kísérve, tapsoló, ritmust verő, fotózó közönséggel... Mondtam is Áginak, ha nekem is itt kell befutnom, akkor sírni fogok...
Na, majd később elmesélem, hogy sírtam-e, most az jön, hogy megkerestem a versenyközpontot, átvettem a rajtszámot (4461), a rajtcsomagot, feltettem a chipet, hívtam a családot. Már a Víztoronynál pereceztek, megkerestem őket. Áginak volt szurkolói kuponja, azt megkaptam, hogy majd adjam le menet közben, megnéztem még egy-két standot a Suhanjosoknál vettem karkötőt és gszszalagot, megkerestem a mobilvécéket, valahol hallottam, hogy Béres Alexandra most kezd bemelegíteni, de azt már képtelen voltam megtalálni, féltem, hogy lemaradok a rajtról (ami teljesen irracionális volt, lévén, hogy a bemelegítést tíz perccel a rajt előtt befejezték... :) ). Szóval átadtam mindent Áginak, és könnyedén indultam a rajthoz, amikor rájöttem, hogy azért az nem ártana, ha legalább egy telefon lenne nálam, hogy utána is megtaláljam őket... Futás vissza, örültem, hogy akkor még nem tűntek el a tömegben. De hova tegyem a telefont, sehol egy zseb? Gyorsan magamhoz vettem még egy kis pénzt is, és a Spuri futóbolt sátrában beszereztem egy telefontartó karpántot, ez aztán nagyon bevált, egyáltalán nem is éreztem futás közben. És most akkor tényleg irány a rajt, kocogva bemelegítésnek, még volt pár perc, amiben tornáztam, ugráltam. A fekete zónából indultam, az utolsóból, valószínűleg 1 óra 10 percet vagy több időt írtam be tervezett időnek a nevezéskor, már nem is emlékszem. De mivel itthon 1:09 és 1:14 között futottam, ez teljesen reális volt.

A futás

Hihetetlen érzés volt már az maga, hogy ott álltam a rajtban... Rengetegen voltak, utólag több szám is elhangzott, most éppen azt olvasom, hogy 2950-en indultunk. Elöl, a rajtvonalnál egy hatalmas ciklámenszínű labdát adogattak hátra, ez ki volt kötve, nem ért el hozzánk, de jött egy másik, egy nagy földgömb, kézről-kézre adogatva, a cikláment meg elértük, amikor áthaladtunk a rajtkapun. Aztán a visszaszámlálás... aztán mi hátul még egy helyben toporogtunk, ugráltunk, tapsoltunk, ahogy indult az eleje, lassan ért hátra hozzánk a hullám, amiben mi is indulhattunk tényleg. Két fotót már sikerült szereznem a hivatalosak közül a rajtból (kék póló, fehér sapka):

  
Körülbelül négy percnél járt az óra, amikor áthaladtunk a rajton, a végén ezt majd levonják, így izgalmas, mert a tényleges időmet csak itthon tudtam meg. Bekapcsoltam én is az órámat, hogy nagyjából tudjam követni, hol tartok, meg lássam a pulzust, de nyilván nem pont akkor kapcsoltam se be, se ki, mint a chip. 
Szóval, elindultunk. Már az első kanyarban volt min sírnom: a Suhanjos futókon, kerekesszékeseken, rengeteg emberen különféle jó célokat támogató pólókban: pcos ellen futók, autistákért futók, DK-sok, látássérült futók kísérővel, közös kötelet fogva... Ezért volt egy élmény.
Az első kilométer elég kellemesen, lassan ment le, igazából itt oszlott szét a tömeg és lett egyáltalán hely futni. De ez nem volt baj, jólesett, hogy nem kellett rögtön nagyon belekezdeni, nem is lehetett. Először mentünk egy kis kanyart a Margitszigeten, visszafutottunk a rajthoz, kb. 2.8 km-nél hagytuk el, itt újra biztatott a szpíker és számolta, hogy nettó időben kb. hol tartunk, és ha sikerül ebben a tempóban végigmenni, akkor milyen idő jön ki a végére. Valahol a normál itthoni tempómban voltam, 6.5-7 perces kilométerek között mentem át ezen a ponton. Jött egy frissítőpont, nagyon meleg volt, jólesett a víz nagyon.
Irány az Árpád híd, még hallatszott a bemondó, ahogy figyelmeztet, hogy okosan, óvatosan, tartsuk a tempót, elég nagy az emelkedő. Kicsit büszkén gondoltam magamban, hogy az otthoni utcák egyikéhez-másikához képest meg se kottyan :) Sokan már itt belesétáltak, én elhatároztam, hogy az a cél, hogy futva végigmenjek, ne sétáljak. 
Az Árpád hídon a lezárt sávok mellett ment a forgalom, fújt egy kis szél, az még kellemes volt. Lefutottunk a Népfürdő utcára, közeledett az ötödik kilométer, ott is még minden rendben volt, aztán öt és hat között valahol elkezdett szúrni az oldalam. Gondolkodtam, miért, talán túl gyors volt eddig a tempó, vagy rosszkor ettem-ittam, vagy mi történt, de mindegy, akármi is, ezt ki kell lélegezni. Lassítottam a tempón, figyeltem a pulzust, a légzést. Nehéz volt, nem tudtam mélyet lélegezni, mert szúrt, fogtam is az oldalamat, nagyon vártam, hogy mikor jön a következő frissítőpont, hátha a víz segít. Itt volt a holtpontom, többen megelőztek, akiket előtte én hagytam el, ezt megjegyeztem, hogy ejnye, de annyira nem ez számított :) Leértünk a rakpartra, néztem a sziget pesti oldalát, hátha kijöttek oda, Marci narancssárga pólója vagy talán a babakocsi meglátszott volna. Beszéltünk előtte erről, hogy hátha onnan is lehet látni a futókat, gondoltam, talán megnézik, de épp akkor ebédeltek meg fagyiztak. (Kicsit magányos voltam a rajtban is, amikor mindenkinek kiabáltak csapattársak, rokonok, barátok, sokan integettek kifelé a rajtból, nekem meg nem volt kinek - de hát fél egy volt, ebédelniük kellett, akinek ott álltak a szurkolói a rajtnál, az biztos nem három gyerekkel volt itt :) )
Szóval néztem a pesti oldalt és fogtam a szúró oldalamat, amikor feltűnt a hatodik kilométer és vele a frissítőpont. Két lépést sétáltam, csak annyit, hogy ne futva igyak, itt volt szőlőcukor és banán is, előbbiből vettem, pedig nem vagyok nagy rajongója, de most nagyon jól jött. Innentől a számban tartottam, és apránként, mint egy infúzió, adagolta belém az energiát.
A rakpartra leérve végig látszik a Margit-híd, mint köztes cél, addig kell elérni, és onnan már a lelkesedés is bevisz a célba. Hat kilométernél már egész közel volt, de persze azt is tudtam, hogy átfutunk a híd alatt, onnan el valameddig, egy fordítóig, amit a verseny előtt térképről nem tudtam pontosan megítélni, hogy milyen messze lehet. Lassan lettem egyre jobban, a hetedik kilométer már a Margit híd után volt egy picivel, és ott már kezdtem magamra találni. A fordító nagyon messzinek tűnt, majdnem az Országházig elfutottunk, csak jöttek, jöttek szembe a melletünk lévő sávban a már visszafordult futók, és én még mindig nem voltam ott... aztán mikor odaértem, akkor láttam, hogy jé, mögöttem is még mennyien vannak, és jé, leelőztem kék címkés (eggyel korábbi zónából induló) futókat is, ez némi elégtétellel töltött el. 
Átfutottunk valahogy a híd lábánál keresztben, megkerültük a Jászai teret, jött a hídra vezető emelkedő, ez megint megnyugtatott, emelkedőben jó vagyok :) Itt valahol hagytuk el a nyolc kilométert, és a hídon már álltak drukkerek, már volt taps, kiabálás, most is libabőrös leszek, ahogy írom, és ez még csak fokozódni fog :) Egyre többet gondoltam arra, hogy gyakorlatilag megcsináltam, mert innen már a lelkededés is bevisz tényleg, meg hogy jaj, nekem is be kell futnom oda a kordonok közé, én ezt nem fogom bírni lelkileg, összeesek, elájulok a szívdobogástól :) Tudatosan igyekeztem is kicsit visszafogni magamat, mert a pulzusom megint az egekben volt a szigeti bejárótól, állandóan borzongtam, libabőröztem, hihetetlen érzés :)
Valaki dobon játszott az út mellett, adta a ritmust. Félmaratonisták drukkoltak egy-két órával a saját befutójuk után. Egy pasi horgolt békás sapkában egész nap az út mellett állt és valami kasztanyettaféle hangszert rázott, már reggel is láttam. Egy pár olyan jó kis ritmust tapsolt, hogy hirtelen ráállt a pulzusom, és amíg hallottam, az ő ritmusukra futottam. Aztán még nem lehetett látni a célt, de már foszlányokban hallatszott a szpíker hangja. Befutottam a kordonok, aztán a korlátok közé, elhagytam a kilenc kilométert, jött a célegyenes. Újabb tartalékok kerültek elő valahonnan, úgy éreztem, szárnyakat kaptam és repülök, és nézegettem kifelé, hol van Ági, hol vannak a gyerekeim? Sírni eszembe se jutott, vigyorogtam, mint a tejbetök, fantasztikus érzés volt, eufória. Ági valami lelátóra mászott fel, onnan integetett Marcival, megláttam, integettem, fotózott, de az pont nem lett jó, sebaj. És ott a cél, 1:11-et mutat az óra, fülig ért a szám, megfogtam a mellettem beérkező vadidegen pasi kezét, juhhú, érjünk be így! 

A verseny után

Remek szervezés, tök jó ilyet látni ilyen nagy versenyen: kordonok vezetnek ki a pályáról, rögtön megkapjuk a kis csomagot, gratulálnak, jár még egy pohár víz, egy alma, egy palack tea, iszom, mint a kacsa, a kordonok végén rögtön chipleadás, na ott megállok pár percre, mert jól belekötöztem a chipet a cipőfűzőmbe... aztán ki a füves térre, a fák alá, közben még érkeznek a futók, hatalmas a hangulat... Mellettem egy kérdőívező, persze, válaszolok mindenre, kérdezzetek csak, most bárkinek bármit :) Aztán felhívom Ágit, nincsenek messze, megtalálom őket, Csongor ölel, bújik, és ilyen képek születnek:
Kedvenc... Itt sírtam :)


Aztán még elkísérnek lezuhanyozni (nagyon jó kis mobilzuhanyzók vannak, nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen kényelmes) elmesélik, hogy kaptak ebédet meg fagyit, sétáltak, és mindenki milyen fáradt. Levezetésképp Regőt a villamosig cipelem, útközben magamra kapom az új Vivicittás pólómat, hadd lássák, hogy én is futottam :) aztán visszafelé újra csodálkozunk a Westendben, Csongor még a villamos előtt elalszik. Enni-innivalóért nyafognak, jól van, veszünk gyümölcslét, péksüteményt, nézzük a szökőkutat, amikor Ági észbekap, hoppá, neki kicsivel több, mint egy óra múlva indul a busza Szabadbattyánból! Regőt felkapom, sietünk, mélygarázs, automata, fizetés, minden a pesti forgalomtól függ, de jól megy szerencsére, az autópályán már nyugodt vagyok, Ágit tíz perccel buszindulás előtt kitesszük a megállóban, hazaérünk, mindenkit felhívok és fürdőzöm a boldogságban.
Marci bekapcsolja a gépet, kérem, hogy akkor már nézzük meg, hátha fenn vannak a hivatalos időeredmények: 1:07:30, szuper!! 6:44-es kilométerek, és egyáltalán, két perccel jobb, mint az eddigi legjobb tíz kilométerem! Boldog vagyok. Kolbászt sütök, diétát török, eszem egy kis fehér kenyeret, meg amit csak megkívánok, és azon gondolkodom, beszélnem kell Györgyivel, hogy mi legyen a további edzéstervem :)

2013. április 18., csütörtök

A tyrannosaurus rexekről

 - Nézd anya, a pici tyrannosaurus rex kikelt a tojásból! - és mutatja a kis tenyerét, ami képzelőerő nélkül üresnek látszana.
 - Nahát - mondom neki -, de aranyos!
Leteszi a kertben a kis székre: - Majd ott megnő!
 - Adjál neki enni, hogy megnőjön - mondom én.
 - Jó - és viszi a hulahoppkarikát. Én csodálkozom. - Azt a nagy karikát meg fogja enni a kis tyrannosaurus rex?
 - Igen, megeszi, a tyrannosaurus rexek megeszik!
És odaviszi a kis székhez, majd ő is leül mellé, és sorolja:
 - Anya, te egy tyrannosaurus rex vagy, anyatyrannosaurus rex. A Marci meg egy Marcityrannosaurus rex, a Csongor egy Csongortyrannosaurus rex, az apa egy apatyrannosaurus rex, a mama egy mamatyrannosaurus rex, a Zoli bácsi egy Zolibácsityrannosaurus rex. - Azzal elmegy fára mászni. Hív, hogy menjek vele, nézzem, hogy milyen ügyes. Megyek, de azért rákérdezek:
 - A tyrannosaurus rexek tudnak fára mászni?
 - Nem, azok nem másznak fára. Csak a Regők másznak fára.

És tényleg :)

2013. április 17., szerda

Húsvétunk

Ezzel még tartozom, és ha túl sokáig tartozom, a végén még arra sem fogok emlékezni, hogy is volt... Az biztos, hogy főztem sonkát, sütöttem kétféle kalácsot is: egy sósat és egy fahéjasat, és életemben először hagymahéjjal festettem a tojásokat, szerintem nagyon szépek lettek.


Azt hittem, milyen macera ez a fajta festés, de kiderült, hogy egyszerűbb, mint a bolti porokkal, tablettákkal vacakolni :) Ami még újdonság volt, hogy hó is volt húsvétkor, úgyhogy bentre jött a nyúl, nálunk itthon nagyszombat reggelre, mert aztán indultunk Ságvárra.
Ott is igazán kellemes téli idő volt, úgyhogy a szobában kellett szórakoztatni az öt fiút. Végülis nem volt nehéz, az ebédig eljutottunk valahogy, aztán a kisebbek aludtak, késő délután pedig oda is megérkezett a nyúl. Volt nagy öröm, sokféle ajándék, még jó, hogy ennyien vagyunk, így sok kicsi sokra ment. Csongor megkapta élete első búgócsigáját, meg egy nagy pöttyös labdát is, ezek másokat is érdekeltek :)





Vasárnap délutánig voltunk Ságváron, aztán hazafelé jövet átadtuk Marcit az apjának, hogy a tavaszi szünet végét együtt töltsék. Hétfőn pedig Péter Regővel csinosan felöltözött, és mentek locsolni, ez volt Regő első igazi locsolása, amikor már kezdte is érteni a lényeget. Sajnos, mivel márciusban szinte egyáltalán nem járt oviba, a locsolóvers-tanulásból kimaradt, de apa útközben megtanította neki, és amikor kellett, már ügyesen mondta, hogy "Zöld erdőben jártam..." :)
Még itthoni képek, számomra különösen megható volt, amikor Kató nénit meglocsolta :)

2013. április 11., csütörtök

Nem úszom meg

Amikor Csongort még csak vártuk, és számolgattam a korkülönbségeket, azon drukkoltam, hogy csak ússzam meg azt, hogy két dackorszakosom és egy kamaszom legyen egyszerre. Hát, nem úszom meg. Nem gondoltam, hogy Marci tízévesen már kezdi, azt reméltem, hogy Regő négyéves kora körül már kiér a magáéból, Csongor akkortájt jön ugyan, de Marcinak azért még van a kamaszkorig egy-két jó éve. Az a rossz hírem, hogy ez a kamaszkor se úgy jön, hogy mondjuk a tizenharmadik év betöltésével arra ébredünk, hogy kamasz a gyerek, hanem szép fokozatosan kezdődik a kiskamaszkorral. Ami egy jó kis edzés, nekem egyelőre kezdőként ebben a sportágban elég kemények az edzések, remélem, majd belerázódom. De ahogy leírtam a szülinapnál, hogy milyen békés és jó most Marcival, úgy múlt el. Igen, volt a kilencéves kori válság, azon túlvagyunk, volt pár nyugis hónap, és most itt kopogtat a kamaszkor. Új helyzet, meg kell tanulnom ezt is, az biztos.
Közben Regő lassan-lassan lábal kifelé a dackorszakból, és kézenfogva húzza maga után befelé az öccsét. Egyre jobban megérti, ha kérünk valamit, vannak hisztik, de egyre inkább lehet vele kommunikálni. Miközben Csongornak szépen alakul a kis akarata, egyértelműen kimutatja, mit szeretne, vagy mit nem, tud már csapkodni, dühöngeni, világgá kiabálni a bánatát, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné.
Szóval, gatyát felkötni: két dackorszak + kamaszkor indul. Huhh...

Amit még nem úsztam meg, de már nagyjából túl vagyok rajta, az a kötőhártya-gyulladás. A verseny után, szombat este kezdődött a jobb szememen, vasárnap az volt vörös, viszketős, összeragadós, hétfőre átment a balra. De mindegyik szemem csak egy-egy napig volt nagyon oda, amúgy a kísérő torokfájás, köhögés rosszabb volt. Szombat óta ki is maradt a futás, tegnap aztán tornáztam egyet, és végül ma futottam: csodálatos volt, az első igazi tavaszi futás, balzsamos időben, kelő újholddal és csillagokkal, fejem fölött ébredt az Orion, illatok, nárciszok, bimbózó mandulafák a faluban, békabrekegés, ismerősként üdvözöltük egymást a denevérrel, akivel (vagy az öregapjával?) nyáron együtt kezdtünk futni, és mindezt új, tavaszi nadrágban és felsőben... És kellemesen, nem sietve, betegség utáni újra bevezető futásnak szánva. Na majd ilyenekből erőt merítek.

Időutazás

A képen látható fonalgombolyító a nagymamámé volt, ő már 13 éve nem él, de nem nagyon pakoltuk a cuccait, amíg a papa élt, és megvolt a háza. Papa hajóskapitány volt a Dunán, úgyhogy Mamának mindenféle bolgár és német fonalai voltak. Tőle tanultam kötni - persze anyukám is mutatott ezt-azt, de azok az első lépések, amikor egy gombolyagot tíz szemmel addig kötöttem, míg el nem fogyott, ezzel jól begyakorolva a sima szemeket, ez a mamát dicséri. 
Papa tavaly halt meg, akkor is kaptam egy csomó fonalat, de ezt sehogyse találtuk. Most került elő. Nagyon fura, keserédes, nosztalgikus volt vele azt a Malabrigo fonalat gombolyítani, amit azért vettem, hogy az Ági mintáit tartalmazó újságok mellé legyen még valami, hogy ne legyen postaköltség. A fonalból egyébként búcsúajándék lesz Marci tanító nénijének negyedik év végén. Marci Mama első dédunokája, akinek a születését már nem érte meg, viszont a születésnapján született. 
Tehát, a mamám mondjuk negyvenéves fonalgombolyítóján, amit Péter rakott össze a napokban használhatóra, éppen gombolyítok, mint afféle Csipkerózsika, amikor hazaér a nagyfiam az iskolából, meglátja, jé, mi ez, de jó, én is tekerhetem? És tekeri a fonalat, amiből búcsúajándék lesz a tanító nénijének, a most beszerzett uruguayi fonalat, a német gépen a magyar gyerek, negyven-ötven évvel azután, hogy a gépet legyártották és a Papa meghozta a mamának. Akit a gyerek már csak hallomásból ismert... Szóval a fonal összeköt. Szó szerint és átvitt értelemben is.

MérőMaraton

Tegnap volt életem első igazi futóversenye. Jó, volt már a Fut a falu meg a Szigetfutás, de ez volt az első, ahol nevezés volt, meg chipes időmérés, szóval ilyen komoly dolgok, amikkel most először találkoztam.
Eredetileg azért néztem ki ezt a versenyt, merthogy a húgom Kaposváron lakik, ez meg Kaposmérőn volt - innen is a neve - és elképzeltem, hogy majd ők is kijönnek, visszük a gyerekeket, szép idő lesz, utána elmegyünk hozzájuk is, tök jó lesz. Aztán persze beszerveződött nekik valami más program pont erre a hétvégére, de azért így is tök jó volt :) A hét kilométeres táv nekem ideális, olyan táv, amin már van rutinom, de azért mégis kihívás, főleg idegen terepen és versenyszituációban.Tehát neveztem, és izgalommal készültem a versenyre.
A szép idő persze álom maradt, annak drukkoltam, hogy pont akkor ne szakadjon az eső, vagy ne legyen olyan mértékű a sár, amiben már nem lehet mozogni. Mifelénk a hétvégét megelőző egy-két napon már kellemes, a száradást elősegítő idő volt, száraz és szeles, de ez nem jelenti azt, hogy tőlünk délebbre is így lenne. A pálya kijelöléséről láttam fotókat, na ott volt sár, de ez nem riasztott el.
Szombat reggel persze elaludtunk: hatkor akartam kelni, gyorsan mindent megcsinálni, hogy aztán csak a gyerekeket kelljen rendezni. Ehhez képest hétkor riadtam fel, fél nyolckor akartam indulni eredetileg... Ez már nem jött össze, de rekordsebességgel sikerült összekészülődnünk, és úgy elindulnunk, hogy volt idő helyben érvényesíteni az előnevezésemet, megkapni a rajtcsomagot, még bemelegíteni is. A MérőMaratonos pólót rögtön felvettem, gondoltam abban futok, ha a verseny előtt odaadják - így aztán szegény kis családom alig ismert meg, a rikító sárga láthatósági mellényemet keresték.
Fáztam nagyon, biztosan az izgalom is tette, kicsit merev is voltam az elején. Tényleg igaz, hogy húz a tömeg: nem akartam nagyon sietni, számomra a lényeg a teljesítés volt, magamhoz képest jó idővel, a helyezés nem számított. De ahogy mindenki kilőtt a rajtból, nem tudtam nem menni velük, később kellett visszafognom magam. A pulzusmérő órát vittem magammal, persze nem pont a rajtban kapcsoltam be és a célban ki, de azért tájékozódásra jó volt. Hihetetlen magas pulzussal mentem, és ebben biztosan benne volt az izgalom is, már a rajt előtt is magasabb volt, mint egy itthoni futás elején, induláskor meg 158, és aztán végig 160 fölött, de volt 178 is. Képtelen voltam lejjebb vinni, pedig igyekeztem visszafogni magam, figyelni a légzésre, meg minden. De nem volt rossz azért. Az első kanyarban integettem Péternek, Regőnek és Csongornak :)
Pár utcányit, talán az első két kilométert futottunk a faluban, aztán kiértünk a dombokra, erdőben nem jártunk, de a Kassai-völgy mellett igen (lovasíjász), átfutottunk a Kaposon és láttunk szép árvizeket és belvizeket. Sár volt, kerülgettük meg cuppogtunk, mikor hogy sikerült. Pont indulás előtt volt egy kis zápor, de szerintem az előző hetek csapadékához az már nem osztott, nem szorzott.
Néha nézegettem az órámat, az első két kilométert ötperces átlaggal tettem meg, csak lestem, hogy ezek szerint ilyet is tudok. Aztán lassultam egy kicsit, de nagyon sokáig hatos átlagon belül voltam nagyjából. Egy frissítőpont volt, de ott még nem kértem semmit, itthon se szoktam ilyen távon. Visszafelé jó volt, hogy már ismerős terepen haladok, lehetett számolgatni, mennyi van még hátra. De valamit elmértek - később megtudtam, a sár miatt áthelyezték az útvonalat, ezért a kilométereket jelző táblák nem mind ott voltak, ahol lenniük kellett volna. Hat kilométernél már kezdtem volna kiengedni, hogy de jó, már csak egy van vissza. De az az egy nagyon hosszú volt, beértünk a faluba, azt hittem, másfelé vezetik, mint kifelé menet, mert az nem lehetett egy kilométer. Még egy utca... még egy utca... nem értettem, hol van már a cél? Nehéz volt így az az utolsó kilométer, de végül megláttam az iskolát, a célt, ahová az előttem haladók befordultak, és befordultam én is, a kaposmérői polgármester várt, kezet fogott, gratulált, kaptam érmet, mindenki kapott, ez is olyan jó dolog volt. És ott aztán legurítottam rögtön három pohár finom, meleg teát, az nagyon jólesett. Az időeredményem 49:32 lett, itthoni térképes mérés szerint 7.38 kilométeren, elégedett vagyok vele.
Aztán hívtam Pétert - nem voltak ott a célban, játszóterezni vitte a gyerekeket. Elindultak a cél felé, én addig pihegtem, leadtam a chipet, aztán örültünk egymásnak. Regőnek vettem finomságot, mert Péter megígérte neki, hogy ha beérek, akkor kap, és olyan aranyos volt, apának is vett egyet. Elmentem lezuhanyozni, átöltözni, nagyon szuper volt, hogy rendes forró zuhanyt lehetett venni, új ember lettem tőle. Aztán már közeledett a dél - korábban szó volt kirándulásról, vagy hogy meglátjuk, ott milyen programok vannak, de az idő nem volt elég jó, gondoltuk, a gyerekek elalszanak az autóban, és mire hazaérünk, még mindig beleférünk az ebédidőbe. Vettünk útközben mekis kaját, mert megérdemlem :) anyuékhoz is benéztünk elbüszkélkedni útközben, én meg örültem életem első igazi teljesített futóversenyének.
Hoztam néhány képet:
A rajt után két sarokkal integetek a családnak

Terepen

Célfotó - hát nem az a dinamikus :)

Érem :)

És itt található egy rövid videó az eseményről: http://kapos.hu/videok/kapos_sport_sportmusor/2013-04-08/kapos_sport_2013_aprilis_08_hetfo.html
Nagyon jól szervezett verseny volt, kedves emberek, akiken látszott, hogy a szívükön viselik a versenyt és hogy a településüket megismerje az ország. Viszem is a hírét, legközelebb gyertek el Ti is!

2013. április 5., péntek

A házikós kendő

Ezt a kendőt már akkor csodáltam, amikor Muzsi, a tervezője még a prototípust mutatta a facebookon. Nagyon megtetszett, hogy jól látható, egyértelmű, figurális mintája van, mégpedig egy házsor, rögtön meg is kapta a "pincesoros kendő" meg a "Villánykövesd" fantázianeveket. A tényleges neve Winter s coming lett, de ezt a minta megjelenése előtt megjelentette más, így végül Winter in the village lett a végleges verzió. Azért téli, mert alul és fölül a csipke azt ábrázolja, hogy a házikók havon állnak, illetve hó hull rájuk.
A kötés kezdetekor dacoltam a téllel, úgyhogy nálam csakazértis Tavaszi házikók tesztje néven futott a kendő - ja, mert ez is tesztkötés volt - és direkt színátmenetes, tavaszias fonalat választottam hozzá, Rét fantázianevűt. Zoknifonal vastagságú fonalra volt szükség, ilyenből egyszínűm nem volt itthon. Kicsit féltem, hogy a színátmenetes fonalból nem fog érvényesülni a csipkeminta, és ha újra megkötném, tényleg egyszínűből tenném, de vidám lett így is, nekem tetszik.
Gyorsan elkészült, az elején kicsit bontanom kellett, de az újrakezdéstől mindössze kilenc nap volt, haladós minta. És mire készen lett, újra megjött a tél is, úgyhogy helytálló a neve, és fotózhattam havon. Így, fehér háttérrel jól látszanak a házikók és a fák:


Alig tettem le a hóra, egy pillanat alatt így feltekerte a szél:

Azért fotóztam bent is, meg részleteket is:




Fonal: Mondial Ciao a fonalam.hu-tól, Rét színben, majdnem egy gombolyag: 88 g, azaz 370 méter
Tű: 4.5-ös körkötőtű
Minta: Winter in the Village teszt by Muzsi

Kiskertemben

No, ez a bejegyzés is két hete várakozik piszkozatban, hátha írhatok már valamit a kertről... aztán jött a húsvéti hó. Most már hó nincs, eső van, árvíz meg belvíz, a pincében is víz, a kertben nem sok minden, ami igen, az viszont az időjárás ellenére is tudja, hogy tavasz van.
Vannak krókuszok és nárciszok, előbbiek már virágoznak is. Vannak lándzsák: tulipán és írisz előtörő hajtásai. A zöldségesben kinn a borsó, ezt még a március 15-i hó előtt sikerült elvetni, azóta se semmi mást. A fák, a bodza rügyeznek, leveleznek, bimbóznak, szépek és ígéretesek. Most még szórakozhat velük a fagy, csak majd májusban ne tegye. Vannak palánták az ablakomban: gyönyörűen nő többféle paradicsom, a paprika és a padlizsán. Idén nincsenek túl nagyra törő terveim, lesznek ezek, meg borsó, zöldbab, uborka, tarkabab, őszi saláta, cukkini és a gyümölcsök.  És vannak mindenféle képek:
Amikor még azt hittük, hogy a március egy tavaszi hónap


És amikor már tudtuk, hogy téli: hónyúllal nagycsütörtökön

Hócsata, a hős fotós menekül és visszafelé fotóz (mint régen nyíllal, csak én fényképezőgéppel)

Március 15.

Azért ha elolvad a hó, látszik az ibolyamező is :)

A patak az utcánk végén, ahol egyáltalán nem szokott patak folyni

A falu alatt: a Nádor-csatorna és az ártér, ott, ahol a csatorna már a gát fölé nő, és összeér az ártéren képződött tóval.

2013. április 4., csütörtök

Jó szombat

Ugyan már több, mint két hete volt, de ma valamiért rágondoltam, és eszembe jutott, hogy megírom. Semmi különös, csak itt a könyvek és kötések között alig írok úgy tényleg magunkról, aminek az az oka, hogy megint volt egy rosszabb passzom - rossz idős, futáshiányos, veszekedős, könnyen kiborulós, betegséges, nagyon elevengyerekes - nyafogni viszont nem akartam jönni, szóval legyen inkább az a szombat.
Csongort a mamára bíztuk, Marci az apjánál volt, mi pedig hárman Regővel bementünk reggeli után a városba. Beindult a megyében az első közösségi termelői vásárlási kezdeményezés, online lehet rendelni helyi termelőktől mindenféle finomságot: tejterméket, húsfélét, mézet, szörpöt - környékbeliek, figyelem! - és az összeállított kosarat szombatonként lehet átvenni. Ezért indultunk, megálltunk a nagypapánál, én elmentem a kosaramért, a három generáció férfijai meg megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat. Gondoltam, gyorsan végeztem, még körülnézhetek a környéken - és sikerült is gyorsan találnom egy tavaszi cipőt, nyitott is, zárt is, szoknyához is, nadrághoz is, csinos is, kényelmes is, szóval szuper. Mentem a kosárral és a cipősdobozzal vissza a fiúk felé, egyszer csak hallom az egyezményes füttyjelet: elindultak felém, és épp a park fabirkáinál járnak.
Váltottuk egymást, ott maradtam birkát mászni Regővel és a kisbiciklijével, míg Péter elvitte a cuccaimat a kocsihoz. Aztán eszünkbe jutott, hogy még lottót kéne venni, meg ezt is kéne, meg azt is... úgyhogy Regőstül és kisbiciklistül bementünk a plázába, ahol Regő nem gyakran jár, de azt tudja, hogy vannak pénzbedobós járművek meg mozgólépcső... Nézelődtünk, kivételesen mehetett egyet a pénzbedobós kisvonattal, sőt, megláttam, hogy egész baráti áron árulnak héliumos lufikat, és kapott egyet - jó vásár volt, még mindig a plafonon tanyázik! - aztán kifelé menet szembejött egy foltvarró standja, akivel már találkoztam vásárokon és mindig tetszett. Erről rögtön eszembe jutott, hogy Csongornak lassan aktuális lenne egy kis lapos párna, találtam is egy süniset neki, de vesztemre szembejött egy elefántos is, hát nem hagyhattam ott Regőnek azt sem. Aztán volt mozgólépcsőzés is, majd át az út felett a hídon, vissza az autó felé, és irány haza.
Itthon közben Csongor elaludt, a mama a nappaliban tette le a kanapéra, nagyon édes kis angyalka volt :) Regő viszont, hogy ne ébressze fel, a mamánál nézhetett egy mesét, és oda kapta az ebédet is, aztán ölben vittük a szobájába aludni. Ő sem volt kevésbé édes. Mi is ebédeltünk, aztán öltözködtem: szoknya, új cipő, új (pár nappal azelőtt vásárolt) tavaszi ballonkabát, új kendő a nyakba. Még a kabát és a kendő előtt, de már az ebéd és a kávé után ébredt Csongor, szopizott és indultunk újra, ezúttal engem vittek kötős-horgolós találkozóra a fiúk, ők meg barátoztak közben, míg Regő itthon aludt. A tali megint nagyon jó volt, új embereket is megismertem, akiket eddig csak virtuálisan, és gyönyörű alkotásokat láttam. Volt még kávé, forró csoki, gyümölcslé és kellemes beszélgetések, igazi frissítő volt. Csongor a barátozás után elszundított az autóban, épp akkor ébredt, amikor értem jöttek. Olyan igazi léleknek kellő, pihentető, feldobós nap volt, bár több ilyen akadna.

2013. április 3., szerda

Nyerges András: Voltomiglan

Amilyen kicsi, vékonyka könyv, azt hittem volna, hogy néhány nap alatt kiolvasom. Jó, túl sokáig tényleg nem tartott, de néhány napnál mindenképpen, mert tartalmasabb, lassabban emésztős, mint amit a kinézete sugall.
Érdekesen megközelített önéletírás ez, megint egy olyan könyv, ami mintha élő közvetítés lenne, mintha ott ülnék az íróval szemben, és mesélne. De nem is mesélne, inkább csak úgy címzett nélkül dőlne belőle a szó, szabadulnának fel az emlékek, és mondaná, mondaná... Ritka, hogy valaki olyan képszerűen tudja visszaadni a kisgyerekkori emlékeit, ahogy maga előtt látja, ha rágondol, úgy, hogy a hallgató számára is érdekes lesz. Magunk elé tudjuk képzelni, beleélni magunkat, felismerhetjük magunkban az ötéves Nyerges András érzéseit, pedig valójában soha nem élhettük át ugyanezeket - legalábbis én és a korosztályom szerencsére nem.
Lassan bontakozik ki a kis András családi háttere, valahogy úgy, ahogy ő is megérti kicsiként: zsidó anya és katolikus apa gyermeke, mélyen vallásos katolikus nagymama és a másik oldalról tudós, racionális, ateista zsidó nagypapa unokája a második világháború utolsó éveiben és az utána bekövetkező korszakban. A könyv az ötéves korától huszonévei elejéig tartó életszakaszt öleli fel, a kiskori emlékek részletesebbek, a végén már magáról, az akkori életéről nem is mesél, csak az előzőekkel összefüggésben: hogy milyen családi titkokat tud meg fiatal felnőttként, amik megmagyaráznak vagy befolyásolnak - esetleg befolyásolhattak volna - korábbi történéseket. Családrajz egy különleges családban, egy különleges történelmi korban, gyerekszemmel humoros sztorik, veszekedések, feszültségek és annak az emléke, hogy a maga módján mindenki mindenkit nagyon szeretett... és különösen őt, a kicsit, akinek mindent meg akartak adni, kipárnázni ezt a kemény világot. Az emlékekből számomra az derült ki, hogy amennyire lehetett, ez sikerült, de persze egy ilyen vegyes családban gyereknek lenni a háború alatt és után nem múlik el nyom nélkül. Nyerges András pedig nyomot hagy a könyvével, belátást enged az olvasó számára, emléket állít a családjának, és mindezt méltón teszi.