Anyajubileum

Még egy utolsó posztot, aztán már leszállok Marci születésnapjáról. (Hacsak nem kéri valaki a torta receptjét :) )

Marci születésnapja körül mindig eszembe jut, hogy akkor ott a MÁV kórházban nemcsak baba, anya is született. Természetesen őt ünneplem, körülötte forog a nap, de talán nem kell kitiltani a gondolataim közül egy kis befelé fordulást, nosztalgiát, magamra gondolást sem. Ott volt egy huszonhárom éves lány, és a világ megváltozott. Biztosan írtam már, hogy ezt ott nekem akkor a természet is annyira egyértelműen jelezte: március elsején éjjel jégbordákon autóztunk Budapestre, még rendesen tél volt és fagy. Hatodikán pedig, amikor hazafelé mentünk már hármasban, ragyogott a nap és a társasházunk előtti kis kertben nyíltak a virágok. Marci meghozta a kikeletet, és ez azóta is sok évben így van. Idén is, ugye a szülinapja előtti nap voltunk a Futurában, elsején, vastagon felhős, borús időben. Másnap reggel pedig ragyogó napsütésre ébredtünk, mondtam is neki.

A többi gyerekem születésnapján is nosztalgiázom egy kicsit, visszaemlékszem a születésükre, de ez mégis más, más érzések kapcsolódnak hozzá: az első gyerek az első gyerek. Kísérletezünk egymáson, rajta tanulom azt, amitől a többinek már talán könnyebb az élete, ő ébreszt rá dolgokra és kelt bennem addig ismeretlen érzelmeket a skála mindkét irányában. És most tíz év... Egyrészt hihetetlen, mekkora fiam van, másrészt ez mégiscsak egy komoly, nagy szám, az első kétjegyű, és olyan kerek... Tíz éve anya vagyok már. Majdnem az életem egyharmada, a felnőtt életem nagy része, és lassan olyan lesz, mintha mindig is ezt csináltam volna, holott sokszor rácsodálkozom, hogy tényleg anya vagyok? Én? Nem csak álmodom róla, mint kislány koromban? Ráadásul háromszoros? Itt ez a halom gyönyörű kisfiú, és mind az enyém?

Tudom, hogy ez most vihar előtti csend - bár nem mindig olyan csendes, hiszen azért ez már a kiskamaszkor - de még pár év, és benne leszünk a kamaszkor igazi mélységeiben. És remélem, magasságaiban. Remélem, egy nyílt szívű és értelmes, szeretetteljes kamasz fiam lesz, akivel jókat lehet beszélgetni és nevetni, akinek egyre élesedik az esze és kiforr a humora, és mindezeket észben fogom tartani akkor is, amikor majd lehülyéz és rám csapja az ajtót. És a kamaszkor viharai mellett mondjuk három év múlva lesz még egy hat és fél éves nagyóvodás-kisiskolásom, meg egy kis négyéves ovisom. És dolgozni is fogok. Vajon mit fogok akkor gondolni, hogy fogok érezni az akkor már tizenhárom éves anyaságommal kapcsolatban?

És újabb tíz év múlva, felnőtt gyerekkel? Arról még elképzelésem sincs. Vajon ebben az első tíz évben változtunk többet, vagy az még előttünk áll? És milyen lesz mindazoknak, akik szintén születtek akkor, amikor Marci a világra érkezett? Például egy nagymama, aki majdnem a 45. születésnapjára kapta az első unokáját, és ma 55 éves. Milyen fiatal, milyen fiatal lesz tíz év múlva is egy húszéves unokával! Vajon mikor lesz belőle dédmama?

Ezek voltunk mi, tízévesen.