2012. április 25., szerda

Örökség

Dédipapa most már több, mint egy éve ment el. Mostanra sikerült eladni a házát, kipakolni a holmijait. Szomorú folyamat... Mi több más apróság, könyv mellett egy régi szekrényt kértünk. A nagyszüleim nappalijában állt, van egy nagy akasztós része, egy ugyanakkora polcos, a kettő között többféle, majd lefotózom, ha készen leszek vele.
Ugyanis tegnap megérkezett hozzánk. Már amikor emelték le a kisteherautóról, akkor is nosztalgikus érzésem lett tőle, Regő meg azt kiabálta, mekkora doboz! Behozták, össze is rakták, a fiúk odáig voltak tőle, Marci rögtön takarítani akarta és belepakolni a saját dolgait. Neki is álltunk portörlő rongyokkal és méhviaszos faápolóval. Marci beleszagolt, és rögtön mondta, hogy én is szagoljak bele, milyen jó fa- és dédipapa-illata van. Tényleg... az akasztós rész még őrzi Papám arcvizének illatát. 
Eddigre azért párszor már elfutotta a szememet a könny. Ahogy megláttam az oldalán a kopottabb részt: fotel állt mellette, és kényelmes volt a szekrény oldalára feltett lábbal üldögélni benne. Vagy a vízcseppfoltok: Mama nagy karácsonyi kaktusza lakott a tetején, annak a locsolásából származnak.
Ebben tartotta Mama a kekszet meg a negrót gyerekkorunkban, és ha kértünk belőle, mindig szekrényízű volt... Most meg a szekrény háztartásikeksz-illatú. 
Az akasztós részében volt többek között egy pongyolája, meg az aljában egy hasított bőr cipője. A cipő 37-es, akkor óriási... ma 41-es a lábam. Belebújtam a cipőbe, felvettem a pongyolát, megkötöttem a derekamon, és kibújtam a felső részéből, hogy leomoljon a szoknyarészre. Királylány voltam...
Az üveges rész elejébe voltak tűzve az aktuális fényképeink. Először az unokáké, később már a dédunokáké. 

Most itt áll nálunk ez a szekrény. Szereti a méhviaszos kenegetést, az oldalán a kopott folt már egy kenéstől is sötétedett. El fog múlni, ahogy idővel biztosan Dédipapa illata is kiszellőzik majd belőle. Felújítjuk, megjavíttatjuk rajta a zárakat, a fa sérüléseit. Szóval szinte teljesen más lesz.
De a dédunokák képe tovább fogja díszíteni a vitrin üvegét. Csongoré, akit Papa küldött, de már nem ismert. Később talán a mi unokáinké is. A mi ágyneműink, törölközőink fogják beszívni a levendulaillatot ott, ahol néhány éve még Mama dunyhahuzatai. És ha sikerül értéket átmenteni a következő generációba, akkor talán még az én dédunokám is kap negrót a szekrényízű szekrényből.

12 megjegyzés:

Ági írta...

Nem ér megríkatni így korán reggel... :(

Bori, Bende, Zsombor, Zsu írta...

nem ér bizony! nagyon szép bejegyzés :)

Ági írta...

Az... és az orromban érzem Papa-Mama illatát, látom a szekrényt, a képeket... hiányoznak.

Orsi írta...

Gyönyörűen írsz, mondtam már? :)

Még én is megkönnyeztem, és szinte láttam-éreztem a szekrényt, annyira szemléletesen leírtad.

Dius írta...

Ez nagyon szép bejegyzés volt tényleg. És most bánom csak igazán, hogy hagytam azt a nagy monstrum szekrényt annak idején felaprítani. Igaz, nagyon sok időt és energiát igényelt volna rendberakni, de Téged olvasva, megérte volna... :(
Nagyon remélem, hogy kapnak még majd az unokáid is szekrényízű negro-t. :)

Detti írta...

Én is pityeregtem egy sort...
Nekem sajnos nincsenek ilyen emlékeim a nagyszülőkről/-től. :-(((

kikocs írta...

Sóóóóhaj

Regi írta...

Jó volt olvasni! :) Kicsit homályosan látok... :)

Fakirma írta...

Szeretem magamat régi bútorokkal körülvenni, némelyikhez hasonló szívfacsaró-szép érzések társulnak,mint a Ti szekrényetekhez, de a többiben is meggyőződésem, hogy lakik egy-egy jószellem, aki vigyáz ránk...

Névtelen írta...

:))) Most hogy olvastam, hirtelen kicsi lettem, és vártam, hogy a Mama nápolyit adjon a szekrényből. :)) Hmm.. kissé homályosan látok..

Gabka írta...

Gyönyörű....

Kincső írta...

Olyan szépen írtad Timi, én is éreztem az illatokat...